Karácsony másnapján a keresztény világ az Egyház első vértanújára, Szent István diakónusra emlékezik meg. Ünnepe nem elgondolt terv szerint, hanem a történeti fejlődés szerint került karácsony második napjára.

Szent István  diakónusról, amit hitelesen tudunk, azt az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk (ApCsel 6. és7.). Körülbelül Kr.u. 3 táján születhetett, hellenista, vagyis görögül beszélő zsidó családból. Beszéde és tanultsága alapján lehetséges, hogy Egyiptomból származott, vagy Alexandriában tanult. Egy 4. századi hagyomány a 72 tanítvány egyikének tartja.

Vértanúságának története szerint a jeruzsálemi zsinagóga elöljárói Istvánt a gyülekezet elé vezették, és mivel akkor is nyíltan hirdette Jézus istenségét, a csőcselék megrohanta, kihurcolta a városból és agyonkövezték. A jeruzsálemi kapu, ahol utolsó útjára indult, a mai napig is az “István-kapu” nevet viseli. Szent Istvánt a hívők kr.u. 36-ban a szegények istápolására az apostolok segédévé választották. Barátai megsiratták, illően eltemették. Ereklyéit 415-ben találta meg egy Lucián nevű pap Jeruzsálem közelében, Kafar-Gamalában. Ünnepét már a 4. században karácsony körül ünnepelték.

A néphagyományban István napja az egészség- és termésvarázslás napja. A magyar népszokás szerint ezen a napon régen a nőtlen és házas emberek együtt jártak házról-házra és köszöntőket mondtak termékenység és a párokat összehozó varázslás céljával. A gazdának a regölés keretében minden jót kívántak, a lányokat és legényeket pedig “összeénekeltették”.